Beszámoló a Transzfogarasi útról

Hát nekünk kellett. Úgy kellett nekünk! A hajnali sötétségben és hidegben, még jócskán félálomban, reggel 7-kor találkozott a csapat a Sugás áruház előtt. 12 évestől 72 évesig, minden korosztály jelentkezett: Köllő Zsolt tanár úr osztályának nagy része, öt db. IX. A-s és az Erdélyi Kárpát Egyesület másfél busznyi tagja várta a két buszt. (Capitaly buszok voltak, ezt csak azért írom, mert a tanár úr felhagyta, hogy úgy írjuk meg a beszámolót, hogy részletes legyen, minél több tudományos információval.) Tehát a buszok 7 óra 13 perckor indultak el, és – teljesítményükhöz képest – teljes gőzzel száguldottak velünk a Fogarasi-havasok felé. Az út rendkívül izgalmas volt, pláne a hátsó sorban ülő üvegező hatodikosoknak.A Transzfogarasi úton felfelé menet a sofőrbácsink úgy döntött, nem kockáztat a csúszós úton, tehát kedves utasok, kérjük önöket, fáradjanak ki a buszból, öltözzenek jó vastagon fel, mert a hőmérséklet értékei jó mélyen a 0 Celsius-fok alá süllyedtek, és vágjanak neki ennek az 5 km-es útszakasznak. A szintkülönbség 300 m, helyenként másfél centi hó és erős nyugati szél. Ígyhát elindultunk. A csapat rövid időn belül felfedezte, hogy a szerpentineket „ki lehet kerülni”, úgyhogy a köztük emelkedő sziklákon és egyéb sziklás-füves-havas helyeken folytattuk utunkat. Néhányszor megálltunk pulóvert le- és felvenni, és egyszer enni is, de az sem volt hosszú idő, mert a jéghideg szél a szájunkhoz fagyasztotta a fém termoszt. Mielőtt elértük volna a menedékházat (mindenki már alig várta a forrócsokit, mert azért elég nehéz volt még azt a két km-t legyalogolni úgy, hogy közben egy termosz csészéje ráfagyott és lógott a szájakon), találtunk egy-két jégcsaplelőhelyet, ahol akkora „tesszaigák” is voltak, mint egy ember. A fiúk felszerelkeztek ezekkel a japán harcművészeti eszközökkel, és egészen a házig cipelték magukkal. A menedékház 2030 (2028) m-en helyezkedik el (attól függ, hogy a pincétől vagy a földszinttől számoljuk), a Bâlea-tó mellett. A banda fele maradt az első forrócsoki után is a házban, mi meg, az aktívabbik réteg, felmentünk a Capra (Zerge)-nyereg feléig. Azért csak addig, mert akkora nagy fene-köd volt, hogy alig láttunk ki mögüle. Ott a kezünket a szívünkre tettük, elénekeltük a székely-himnuszt és megettük a „csúcscsokit”. Bónusz-track-nak a tanár úr előadott egy olasz áriát, amit az egészen tátott szájjal hallgattunk. A házhoz visszaérve megittuk a második rend forrócsokit, majd elindultunk lefelé. Visszaúton kis csapatunk még kisebb csapatkákra vált le. Egyik keresztbe a hegyen, másik végig az aszfaltúton, harmadik (ezek voltunk mi) éppenséggel ahogy jött, s az utolsó 100 méteren felvett a másik busz, mert útjukba akadtunk. Érkezésünk után nemsokkal egybegyűlt a tömeg, felültünk immár a saját buszunkra, aztán három és fél óra múlva megérkeztünk Szentgyörgyre. 

Nagyon jó kirándulás volt, következőkor is jövünk, Tanár úr!

Írták: Demeter Réka és Kopacz Hanna

Eredeti szöveg: www.szekelymikokollegium.ro